Ráfordultunk a jacksoni reptérre. Ekkor még fogalmam sem volt, hogy mekkora, vagy hány kifutó, vagy ilyesmi. A gép elkezdett rázkódni egy picit. A segglyukam úgy összeszorult, hogy egy tűt nem lehetett volna felnyomni rajta :/. Mondom ha már megdöglöm, akkor legalább gyorsan. De nem lett semmi probléma. Nem mondhatom hogy zökkenőmentes leszállás volt, de a többieket ahogy elnéztem, szerintük igen. Hátraszóltam fószernak, hogy kapcsolja be az övét, nem akarok problémát az egyetlen stewardessel (igen, csak egyetlen stewardess volt...az is olyan ronda volt, hogy ijesztegni lehetett volna vele). Öreg feleszmél, hogy mivan, hol van, meg ilyenek. Mondom jól van, aludj tovább :D. _____________________________________________________________________________ A gép megállt. Mindenki elkezdett kászálódni, ébredezni, seggét vakarni, észhez térni. Aztán leszálltunk gépről és az volt az első gondolatom, hogy mi lenne, ha én is megcsókolnám a földet, mint a pápák szokták, mikor kiszállnak a repülőből. Aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot, hogy mégis mit képzelnének rólam az emberek. _____________________________________________________________________________ A jacksoni reptér amilyen kicsi, olyan praktikus és könnyen átlátható (megjegyzem Jackson városának valamivel több mint 9000 lakosa van). Meg kell továbbá jegyezni, hogy a jacksoni reptérről csupán két helyre (legalábbis két helyről tudok, max. három) indítanak járatot, mégpedig Denverbe és Salt Lake City-be (mellesleg Salt Lake City-be kocsival is le lehet ugrani, cirka négy, négy és fél óra és hipp-hopp ott is vagyunk a 2002-es téli olimpia helyszínén). Szóval a pozsonyi reptéren kívül van még egy, amint tutira nem tévednék el, mégpedig ez. Mivel tényleg kicsi és egyszintes. Ha jól emlékszem, itt már nem is ellenőriztek. A pontos idő asszem éjjel tizenegy óra után volt már, ami odahaza reggel, szóval kb. olyan cirka 27 órát már talpon voltam, alvás nélkül. Semmi másra nem vágytam, csak egy ágyra. Felvettük a csomagjainkat, már mindenki elkotródott a reptérről, mire feleszméltem, hogy fel kéne hívni a faszit, aki értünk jön reptérre. Bedobtam pár negyed-dollárost a telefonba, tárcsáztam és mit ad isten: kicsengett. Egy álmos hang felveszi a telefont, én még álmosabban visszaszólok, hogy megérkeztünk, itt várjuk a reptéren, jöhet értünk. _____________________________________________________________________________ Kb. tíz perc után megjött az egyén. Azonnal felismertem, habár sose láttam azelőtt, nem is ismertem. És kérdezitek, hogy hogy ismertem fel azonnal: az elmélet pofonegyszerű. Az európaiak picit másképp festenek, mint a yenkik. De aki már volt amerikában, azt tudja ezt. Szóval lehetett látni rajta, hogy nem olyan a pofája, mint egy átlagos yenkinek. Volt benne valami európai. Klasszikus bemutatkozás, kézfogás, satöbbi. Egy Honda Ridgeline-al érkezett értünk (ami természetesen az ővé és cirka 30 ezer dolcsiért bárki vehet magának), felpakoltuk a bőröndöket, cuccokat. Beszálltam hátra és mondtam neki, hogy egy dologra vágyom most: ágy. Egyébként nem volt se beképzelt, se magyarellenes (nekem sajnos néha ilyen dolgokra is kellett figyelnem, míg odahaza éltem). Szóval hamar össze lehetett vele haverkodni, fiatal, 30 éves és 5 éve él kint az államokban, előtte bejárta már az egész világot. Élt Ausztráliában, kirándulóhajón dolgozott, millió helyen megfordult már. _____________________________________________________________________________ A város kb. tíz percnyire van a reptértől. Beérkeztünk a városba. Azonnal szembeötlött, hogy tipikus amerikai kisvárosról van szó, mint amit a filmekben láttok. Az igazat megvallva, nem szeretem a nagyvárosokat. Londonban karácsony előtt komolyan mondom az őrület kergetett, annyi ember volt ott. Szóval karácsonyi hangulatban kivilágított városon mentünk kersztül. A fószer (egyébként Ladislav a neve, becézve Laco, magyarul Laci :D), egész idő alatt mondta a dumáját Stefannak (így hívták a faszit, aki értünk jött reptérre). Néztem ki az autóból, néztem a hangulatos kisváros utcáit...és ekkor döbbentem rá, hogy mégis milyen messze vagyok az úgynevezett otthontól. Talán még most sem fogtam fel, hogy lényegében a világ másik felén vagyok. Nah, de nem fogok itt szentimentális hangulatot kelteni, azt majd máskor. _____________________________________________________________________________ Elérkeztünk egy hotelhoz. A hotel neve Days Inn volt, ez a hely volt az otthonom kb. 5 hónapig. folyt.köv.