Munkakeresés...

2008.06.10. 23:59 | kozel | 3 komment

Ültem a hotelszobámban, épp a Family Guy aktuális részét néztem (baszott egy mese :D), mikor csörgött a telefonom. Stefan volt a vonal végén, és mondta, hogy mindenkivel találkozni szeretne a Mangy Moose Restaurant and Saloonban, mert vannak munkahelyek, amiket szét akar osztani köztünk. Mondom szuper, még dolgoznom is kell? :D. Szóval elmentünk a Mangy Moose-ba, beszélgettünk satöbbi, ettünk, ittunk (sajnos nem alkoholt). Aztán én meg Laco úgymond előnybe kerültünk, mivelhogy mi voltunk az elsők akik az Államokba érkeztek a csoportból (mellesleg 8-an érkeztünk, nem egyidőben, de mindenki szétszéledt már és kevesen maradtunk...nem vagyunk irodához, vagy munkahelyhez kötve :). Szóval nekünk már úgymond biztos munka volt a kezünkben, mégpedig a Westside Store and Imo´s Deli nevezetű élelmiszerüzletben, ahol fogalmam sem volt, hogy mit kell csinálni, vagy mi az ábra. _____________________________________________________________________________ Cathy és Jim a két tulaj (mindkettővel olyan viszonyban vagyok, mint a barátaim lennének). Emlékszem, hogy Cathy-n nem volt melltartó, mikor elöször beszéltem vele, és eléggé kínos volt, hogy mindig oda pillantotam, ahová nem illett volna, de szerintem tudott róla, mégsem szólt semmit. Máskülönben is...Cathy 40 év körüli nő...na jó, lehet már 45 is, na de! Simán letagadhat a korából egy tíz évet, és ha azt mondom, hogy simán letagadhat, akkor simán letagadhat. Minden rendben van rajta: haja, arca, teste. Szóval: negyven fölött is ki merem jelenteni, hogy igen vonzó nő. Szóval a kezdő beszélgetés után megállapodtunk a pozíciómban, órabéremben (nem árulom el mennyit keresek, de nem rosszul :D), meg ilyen szarságok. _____________________________________________________________________________ Ahogy teltek múltak a hetek, úgy kezdtem lassan megszeretni a munkahelyet. Amerikában az a szép, hogy nem vagy hülye "idegen", vagy hülye "lengyel" ahogy Angliában. Tudom miről beszélek, mert éltem Londonban, de ezt már említettem. Szóval amerikában az a szép, hogy itt csakis rajtad és senki máson múlik, hogy mennyire viszed. Itt feljebb léphetsz, angliában borzasztó nehéz, legalábbis nem olyan könnyű és nem telik olyan kevés időbe, mint itt. De Angliában akkor is csak úgy bámulnak rád, mint hülye idegenre...helyesbítek...kelet-európai idegenre. _____________________________________________________________________________ Lassan kezdtem megismerkedni amerikaiakkal, haverokat szereztem...Szép lassan beilleszkedtem az amerikai hétköznapokba, életbe. És lassan hónapok teltek el úgy, hogy nem beszéltem az anyanyelvemet...a magyart. Angolul már úgy beszélek, hogyha odahaza munkát keresnék nyíltan ki merem jelenteni, hogy folyékonyan beszélek angolul (plusz még 4 másik nyelven :D). De mellékes. Mára már teljesen ki merem jelenteni, hogy beilleszkedtem a yenki életbe...és sajnos mindig nagyapám szavai jutnak eszembe: fiam, ha kimész, soha többet nem fogsz akarni visszajönni. Azt válaszoltam neki, hogy ne féljen, visszajövök...holott a tudatalattim legmélyén én is tudtam, hogy hazudok, mert új életet akartam kezdni. És nagyapám szavai úgy hiszem, hogy be akarnak igazolódni, mivel nem nagyon tervezem, hogy hazamegyek. Illetve inkább úgy mondanám, hogy ha haza is megyek, csupán látogatóba. Az életem hátralévő részét itt szeretném leélni, nah de ez egy másik sztori már... _____________________________________________________________________________ Amikor először bemutatkozott nekem Dustin, akkor magyarul szóltam hozzá. Hogy miért? A neve miatt: Dustin Varga. Gondoltam hátha tud magyarul, de nem tudott :D. Elmesélte, hogy nagyszülei 56-ban vándoroltak ki, és ő sajnos nem tud magyarul. Mondom semmi gond, hülye yenki vagy már, megbocsátom neked :D. Szóval Dustin olyan gyerek, akit mindenki kedvel :D. Dustint ismerni kell. Amúgy amerika a világ legösszekeveredettebb állama. Annyi itt a náció, faj, furcsa név, hogy nem lehet rajta kiigazolódni. Akkor mászok néha falra, mikor látom ezeket az ún. "igazi amerikaiakat", "patriot"-okat (hazafik) a TV-ben. Igazi amerikai nem létezik. Itt mindenki európából származik, félig ír, félig skót, olasz, francia, satöbbi. Most én is mondjam magam szlováknak, csakmert olyan állampolgár vagyok? Szarság. Inkább kussolok, magyar vagyok, török ősökkel. Ennyi...És nem vagyok hazafi. Nah, megint eltértem a témától...hol is tartottam? :D. Nah, majd folytatom, mert most összekuszálódtak a gondolataim :D folyt.köv.

A bejegyzés trackback címe:

https://kozel.blog.hu/api/trackback/id/tr79513971

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ili 2008.06.11. 09:12:01

Szia,szóval ne jössz haza?Szomorú dolog,hogy sosem ismerhettelek meg és nem is foglak.:(Annak viszont örülök,hogy jól meg vagy.

Pancho 2008.06.11. 20:12:56

Kozel csak így tovább,én várom,hogy írj újra,és remélem izgalmas sztorik vannak még hátra..:)

spekkerrock 2008.06.22. 21:31:08

Gratulálok hogy sikerült bejutnod és beilleszkedni, sokat nem tok rólad de jó olvasni a blogod:D szal én is várom a további fejleményeket, am h vmi leesen ki is lehetek: (spiryt)
süti beállítások módosítása