2007 november....november nem is tudom már hányadikán hagytam el az öreg kontinenst. A gyengébbek kedvéért Európát. Pontosabban úgy fogalmaznék, hogy egy kelet-európai volt szocialista országból úgymond vándoroltam ki. Az ország neve nem más, mint Szlovákia. Arra most nem szeretnék kitérni, hogy milyenek a szociális viszonyok mert szerintem az egy más lapra tartozik. Szóval. Ami azt illeti, fogalmam sem volt, hogy miért akarok kimenni az Egyesült Államokba. Még annak idején, 18 évesen a középiskola befejezése után már megfordult a fejemben, hogy jó lenne kimenni. Nem is emlékszem már, hogy hova is mentem volna. De aztán meggondoltam magam, mert az igazat megvallva, igen fiatal voltam még. _____________________________________________________________________________ Mostani elhatározásom akkor született meg bennem, amikor hazajöttem Londonból. Az Egyesült Királyságban eltöltött 4 hónapom életem egy szép idöszaka volt. Több szempontból is. A szigetekre a jobb anyagi lehetőségek miatt mentem, és amint a gyanúm beigazolódott: megérte. Igazából London csak egy lépés volt az USA felé. Úgy anyagi, mint tapasztalati szempontból. A lényeg, hogy 4 hónapos keresetem jelentős részét az itteni kiutazásomra fordítottam. _____________________________________________________________________________ Hol is hagytam abba? Jah! Aznap hajnalban keltem. Előtte egy nappal elbúcsúztam a szeretteimtől (sajnos nem mindenkitől). Szüleim csodálkoztak, hogy nem vagyok ideges a nagy út előtt. És tényleg nem voltam ideges. Repülőgépen már utaztam azelőtt, igaz nem egyedül és nem ilyen távolságra. Mindegy, én akkor sem voltam ideges. Édesapám vitt ki a pozsonyi repülőtérre. A müncheni gép reggel fél hétkor szállt fel, én már a reptéren voltam hajanli 5 után. Szüleim elbúcsúzása után indultam a várakozóba. Nem sokkal később egy olyan fekete néger mint a box, megkérdezte tőlem, hogy merre van a londoni gép. Mondom fingom sincs, én a münchenire várok. Meg kell említenem, hogy egy 47 éves kelet szlovákiai fószerral utaztam, akiről majd később beszámolok, milyen tulajdonságokkal rendelkezik. _____________________________________________________________________________ A müncheni út 1 órás volt, gondoktól mentes. A klasszikus reptéri procedúra után délelőtt háromnegyed tízkor szállt fel a Lufthansa mittudomén hányas denveri járata. Ez úgy haverok közt is 11 órás út volt. Minden zökkenőmentes volt, egészen az ellenőrzésig. Egyszerre érkeztem az ellenőrzéshez a fószerral. Őt simán átengedte a germán. Erre jövök én. Mivel két helyen ellenőriztek, én egy koreai-némethez érkeztem. Elkérte az útlevelet, nézi a vízumot. Aztán valami nem stimmel neki. Elkezdett kérdezősködni, hogy hol kaptam a vízumot, hova megyek dolgozni, meg ilyenek. Félreállított. Mondom magamban, klassz. Még az hiányozna, hogy ismét koreaival legyen bajom (azelőtt egy koreai cégben dogloztam, kisebb vezetői pozícióban). Aztán azt mondta, hogy várjak, hívja a főnökét, aki majd elbeszélget velem. _____________________________________________________________________________ Félreállva vártam vagy 1 órát, a germán faszira már lassan mindenki felszállt a gépre. Aztán végre valahára megjött a faszi. Nah, az aztán elkezdett vallatni, mint a filmekben lássátok. Nemtom mit gondoltak rólam, hogy terrorista vagyok-e, vagy mittomén, de kellemetlen volt a többi ember előtt olyan hülye kérdésekre válaszolnom, hogy hol kaptam a vízumot, hol fogok lakni az Államokban, satöbbi, satöbbi. Aztán, végre valahára átengedtek. A német faszi azzal az üzenettel küldött a beszállóhoz, hogy Denverben készüljek fel, kössem fel a gatyám meg minden, mert kemény ellenőrzés vár rám. Gondoltam magamban, hogy engem már az sem lepne meg, ha lámpával a pofámban vallatnának. Mindegy. Itt most befejezem az első részt, folyt. köv.