kozel blogja

I'll be back as soon as I can ;]

A december hónap igen érdekes volt számomra...Ha úgy összegezve nézzük, elég sokminden történt. Kezdődött azzal, hogy sikerült találnom egy mexikói focicsapatot, ahol sikeresen futballoztam indoor soccer-t (gyengébbek kedvéért tornateremben). A csapat nem volt más, mint a Club Santos Laguna és pontosan ugyanolyan mezeket viseltünk, mint az igazi klubb. Szóval minden hétvégén focizni jártam. Teljesítmenyünk hol jó, hol rosszabb volt, erre nem fogok most kitérni. Néha furcsán éreztem magam, hogy én vagyok egyedüli fehér, de aztán megszoktam és befogadtak. A mérkőzések kétszer 25 percből álltak, 5 perces szünetet tartva két félidő között. Később csatlakozott hozzánk három chilei srác, egy brazil, majd egy El Salvador-i, aki nagyon jó futballista volt. Szóval mexikói, szlovák, chilei, el salvadori futballistákból álló csapat volt. Mondanom sem kell, hogy mexikóiakból volt a legtöbb. A mexikói futball eléggé más. Nem olyan technikás, mint az európai, de erre most nem fogok kitérni. Épp egy szombati este volt, mert általában este héttől, vagy este nyolctól játszottunk, mikor mentem az öltözők felé a a Recreacion Center-ben. Tudni kell, hogy a Recreation Center magába foglal egy nagy tornatermet, plusz egy nagy medence-komplexumot, tehát tényleg olyan kikapcsolódási központ. Szóval ballagok az öltözők felé, mikor megpillantom Stefan az úszómedencéknél, hogy izzad mint a ló (gondolom szaunában volt), és integet nekem, hogy beszélni akar velem. Mondom jól van. Azonnal kérdezte, hogy hallottam-e a hírt. Mondom miféle hírt? Hát hogy nem kapjátok meg a vízumot a nyárra. Mondom mivan? Hisz pár héttel azelőtt még azt mondta, hogy minden okés, nem kell félni. Erre mondtam neki, hogy én mindenképp itt szeretnék maradni, mégpedig legálisan. Nem érdekel hogy hogyan, nem érdekel mennyibe kerül, de itt akarok maradni. Mondtam neki, hogy van fősulim, igaz nincs befejezve, de akármi módon, de ott akarok maradni. Azt mondta, hogy lehet rá esély. Megbeszéltünk egy találkozót a Virginian Lodge-ban (bár), ahol majd részletez mindent. Mondtam, hogy oké. De ott és akkor egy világ omlott össze bennem, hogy kezdenek komplikálódni a dolgok. Valahogy mégis biztos voltam benne, hogy nem lesz semmi gond. Szóval egy pénteki este elmentünk a Virginian Lodge-ba. Stefan, két szlovák csaj, meg én. Ott volt az a már említett csocsós dolog, hogy tátott szájjal bámulták, hogy hogy csocsózom, közbe meg se közelítettem a régi formámat. Szóval Stefan elkezdte felvázolni a dolgokat. Azt mondta, hogy van esélyed, hogy ittmaradj, de akkor más típusú vízumot kell szerezned. Legegyszerűbb mód persze elvenni egy yenki nőt, megnősülni, de azt nem akartam. Maradt a suli. Szóval iskolába kell hogy felvegyenek. Valamilyen egyetemre, teljesen mindegy hova, csak felsőoktatású legyen. Mondom okés, benne vagyok a dologban. Azt mondta, hogy akkor sokmindenről le kell mondanod (család, európa, satöbbi). Mondtam, hogy nembaj, bevállalom a dolgot. Egy pillanatra Az Utolsó éjjel című filmből jutott eszembe az a rész, mikor a főhősnek a végén a faterja elmondja, hogy hogy is kezdhet új életet :D. Eléggé bizarr, aki nem látta, annak nagyon ajánlom. Angol címe: 25th Hour. Edward Nortonnal a főszerepben. Na mindegy, megint eltértem a mondandómtól. Szóval Stefan is hasonlóan vázolta fel nekem, hogy hogy is lehet új életet kezdeni. És úgy döntöttem, hogy vesztenivalóm egyáltalán nincs, tehát belevágok. Továbbá december ugye a karácsony, a béke, az újév, es a többi ünnep hónapja. Már másodszor egymás után töltöttem ezeket az ünnepeket távol a családtól (1 évvel azelőtt ugyanis Londonban voltam, és szilveszterkor hullarészegre ittam magam két lettországi haverral). Ezeknek az ünnepeknek a hangulatára most nem szeretnék külön kitérni, elég annyi, hogy túléltem és kész. Továbbá új munkatárs érkezett a munkahelyre. A nevét most diszkrét okokból nem említem, 21 éves amerikai lány volt, Californiából, Santa Barbara-ból, aki pár hétre feljött Wyoming-ba, meglátogatni az édesapját, aki éttermet üzemeltet a belvárosban. Kapcsolatunkat nem részletezem :D Nah, egyelőre ennyi, majd folyt.köv.

Még úgy három héttel ezelőtt Jim említette, hogy készüljek majd fel július 4-re, mert bolondokháza lesz. Gondoltam magamban, hogy ahonnan én jövök, az a bolondokháza, ez esetleg itt egy kirándulás, de hát ők yenkik, el kell nekik nézni, hogy mások mint mi. Szóval úgymond ijesztgettek a július 4-ével. Aki esetleg nem tudná, július 4.-én írták alá a Függetlenségi nyilatkozatot, tehát ez a Függetlenség napja. Ilyenkor általában berúgnak és ordibálnak. Ezek még berúgni sem tudnak, inni meg duplán nem. Nah de mind1. _____________________________________________________________________________ Aznap délután dolgoztam, szóval délután kettőtől zárásig, azaz este kilencig. A hagyományos tüzijáték este tízkor kezdődik. Szóval a szokásos 45 perc késésemmel bemegyek a melóba. Punnyadás. Alig lézengenek az emberek. Első gondolat, ami átfutott az agyamon, az az volt, hogy meginnék egy sört. Persze nem ihattam, mivel munkahelyen voltam (nem mintha ez valamit is számítana :D). Lényeg, hogy elkezdtem klasszikusan lézengeni a munkában, úgymond nem csinálni semmit :D. A híres július 4.-ke. Arra számítottam, hogy részeg állatok, hangoskodó barmok, nagy bevásárlások...erre semmi. Nagy rakás szar volt, nem bolondokháza. Elbaszogattam az időt este kilencig, de még átmentem a szomszédos piaboltba, hogy vegyek valami piát, merthát azért mégiscsak július 4-ke van :D. Az eladó haverom már elég toxikált állapotban volt, persze klasszikus 20 százalékos kedvezménnyel odaadta a sört (mi mást:D), majd elkiáltotta magát: God bless America !!. Néztem egyet, hogy ez meg mi volt? Megkérdeztem tőle, hogy hazafi-e. Büszkén kijelentette, hogy ő igenis nagy hazafi. Mondom neki hogy lófaszt vagy te hazafi. Egy egyszerű ír vagy, aki ideszületett. Szerintem a yenkiknek fogalmuk sincs arról, hogy mi az a hazafiság, mit is jelent valójában. Nah de mindegy, ezen nem fogok most elmélkedni. _____________________________________________________________________________ Emlékszem, hogy még 2003-ban asszem, voltam Pesten augusztus 20-án a tüzijátok megnézni. Az egy külön fejezet lenne, hogy ami az után történt, az elég botrányos dolog, de az is egy más lapra tartozik. Szóval az a tüzijáték nagyon tetszett, tényleg színvonalasan volt megcsinálva. Emlékszem, hogy haveromhoz odament egy hajléktalan, aki a virsli-zabáló versenyen nyert egy Terminátor 3-as pólót, amit 1 sörért sikeresen el is adott a haveromnak :D. Na mindegy, nem ezt akartam írni, hanem azt, hogy a yenkik úgy állították be ezt a tüzijátékot, mintha a legszebb lenne a világon. Mondom, majd beugrik a majom a vízbe és meglássuk. Este tízre sikeresen hazaértem. Lakótársam, Aaron, akinek most itt van az édesanyja és unokaöccse Norvégiából, már kint ültek és várták a kezdetet. Illedelmesen megkérdeztem, hogy kérnek-e sört. Teljesen biztos voltam a negatív válaszban, ezért kérdeztem meg. Gyanúm beigazolódott és nem kértek. Szóval kivettem én is egy széket, aztán vártam. Egyszercsak elkezdődött. Szép volt. De ha nem láttam volna anno a pesti tüzijátékot, akkor talán még azt is mondtam volna, hogy a legszebb tüzijáték volt, amit valaha is láttam. De nem mondhattam, mert én akkor ott voltam Pesten. Kb. 20-25 percig tartott, csak úgy repkedtek a dollárezrek a levegőben. Elég érdekes volt pl. az is, hogy néhány fiatal 3 sör után már sikított, ordibált. Megittam pár sört, aztán irány aludni, mivel másnap reggel 7-re mentem melóba, szóval nem akartam olyan lenni, mint a mosott szar. Július 4.-ének vége, tovább telnek napjaim. Folyt.köv.

Kezdenek az idegeimre menni ezek a barom utcai munkások, akik felbaszták előttünk az egész utat, mert valami vízvezetéket csinálnak. Ki nem szarja le? Itt basszák a betont egész álló nap! Amúgy is, kit érdekel, fő, hogy legyen sör otthon, és hogy találjak valami részeges havert, akivel úgy elmegyek sörözni minden este...aztán másnap reggel totál szétesve ébredem, de nem érdekel, megérte. Nekem igenis van rá nagyon jó okom, hogy igyak...nap mint nap. A múlt héten történt, hogy este kilenckor én zártam be egész kócerájt, mármint a munkahelyemet. Még szerencse, hogy van piabolt a szomszédban, átugrottam gyorsan és vettem sört. Szóval bezártam az egész szartelepet, kibontottam a sört, majd ballagtam a buszmegállóhoz. Ki ült kint? Hát a főnököm. Bekaphassa, sör a kezemben, cigi a pofámban volt, mp3 lejátszó a fülemben, napszemüveg rajtam. Láttam, hogy valamit gesztikulál és mondd nekem, erre ki kellett kapcsolnom a zenét a fülemben, hogy meghallgassam mit is akar? Mondom neki hogysmint, mit keres itt ilyenkor, mert ugyebár soha a rohadt életben nem ült még kint este fél tízkor. Aszondja, hogy a lányát, Hillary-t várja (nem eldobandó egy tyúk, csak kár, hogy még csak 15 éves :D). Mondom neki, hogy bezárt a bazár, iszom a sört és várom a szaros buszt. Nem szólt semmit...sőt, megköszönte az aznapi "fáradságos" munkámat. Mondom jólvan, elmész te a picsába. Jött a busz, söfőr rámböffent, hogy tilos alkoholt felhozni a buszra. Mondom te is aztán bekaphatod. Kikortytoltam a sört, elhajítottam a pléhdobozt és annyi... _____________________________________________________________________________ Valamit még akartam írni de már így reggel tízkor besörözött fejjel nem emlékszem, hogy mit :D...majd folyt. köv. :D

Ültem a hotelszobámban, épp a Family Guy aktuális részét néztem (baszott egy mese :D), mikor csörgött a telefonom. Stefan volt a vonal végén, és mondta, hogy mindenkivel találkozni szeretne a Mangy Moose Restaurant and Saloonban, mert vannak munkahelyek, amiket szét akar osztani köztünk. Mondom szuper, még dolgoznom is kell? :D. Szóval elmentünk a Mangy Moose-ba, beszélgettünk satöbbi, ettünk, ittunk (sajnos nem alkoholt). Aztán én meg Laco úgymond előnybe kerültünk, mivelhogy mi voltunk az elsők akik az Államokba érkeztek a csoportból (mellesleg 8-an érkeztünk, nem egyidőben, de mindenki szétszéledt már és kevesen maradtunk...nem vagyunk irodához, vagy munkahelyhez kötve :). Szóval nekünk már úgymond biztos munka volt a kezünkben, mégpedig a Westside Store and Imo´s Deli nevezetű élelmiszerüzletben, ahol fogalmam sem volt, hogy mit kell csinálni, vagy mi az ábra. _____________________________________________________________________________ Cathy és Jim a két tulaj (mindkettővel olyan viszonyban vagyok, mint a barátaim lennének). Emlékszem, hogy Cathy-n nem volt melltartó, mikor elöször beszéltem vele, és eléggé kínos volt, hogy mindig oda pillantotam, ahová nem illett volna, de szerintem tudott róla, mégsem szólt semmit. Máskülönben is...Cathy 40 év körüli nő...na jó, lehet már 45 is, na de! Simán letagadhat a korából egy tíz évet, és ha azt mondom, hogy simán letagadhat, akkor simán letagadhat. Minden rendben van rajta: haja, arca, teste. Szóval: negyven fölött is ki merem jelenteni, hogy igen vonzó nő. Szóval a kezdő beszélgetés után megállapodtunk a pozíciómban, órabéremben (nem árulom el mennyit keresek, de nem rosszul :D), meg ilyen szarságok. _____________________________________________________________________________ Ahogy teltek múltak a hetek, úgy kezdtem lassan megszeretni a munkahelyet. Amerikában az a szép, hogy nem vagy hülye "idegen", vagy hülye "lengyel" ahogy Angliában. Tudom miről beszélek, mert éltem Londonban, de ezt már említettem. Szóval amerikában az a szép, hogy itt csakis rajtad és senki máson múlik, hogy mennyire viszed. Itt feljebb léphetsz, angliában borzasztó nehéz, legalábbis nem olyan könnyű és nem telik olyan kevés időbe, mint itt. De Angliában akkor is csak úgy bámulnak rád, mint hülye idegenre...helyesbítek...kelet-európai idegenre. _____________________________________________________________________________ Lassan kezdtem megismerkedni amerikaiakkal, haverokat szereztem...Szép lassan beilleszkedtem az amerikai hétköznapokba, életbe. És lassan hónapok teltek el úgy, hogy nem beszéltem az anyanyelvemet...a magyart. Angolul már úgy beszélek, hogyha odahaza munkát keresnék nyíltan ki merem jelenteni, hogy folyékonyan beszélek angolul (plusz még 4 másik nyelven :D). De mellékes. Mára már teljesen ki merem jelenteni, hogy beilleszkedtem a yenki életbe...és sajnos mindig nagyapám szavai jutnak eszembe: fiam, ha kimész, soha többet nem fogsz akarni visszajönni. Azt válaszoltam neki, hogy ne féljen, visszajövök...holott a tudatalattim legmélyén én is tudtam, hogy hazudok, mert új életet akartam kezdni. És nagyapám szavai úgy hiszem, hogy be akarnak igazolódni, mivel nem nagyon tervezem, hogy hazamegyek. Illetve inkább úgy mondanám, hogy ha haza is megyek, csupán látogatóba. Az életem hátralévő részét itt szeretném leélni, nah de ez egy másik sztori már... _____________________________________________________________________________ Amikor először bemutatkozott nekem Dustin, akkor magyarul szóltam hozzá. Hogy miért? A neve miatt: Dustin Varga. Gondoltam hátha tud magyarul, de nem tudott :D. Elmesélte, hogy nagyszülei 56-ban vándoroltak ki, és ő sajnos nem tud magyarul. Mondom semmi gond, hülye yenki vagy már, megbocsátom neked :D. Szóval Dustin olyan gyerek, akit mindenki kedvel :D. Dustint ismerni kell. Amúgy amerika a világ legösszekeveredettebb állama. Annyi itt a náció, faj, furcsa név, hogy nem lehet rajta kiigazolódni. Akkor mászok néha falra, mikor látom ezeket az ún. "igazi amerikaiakat", "patriot"-okat (hazafik) a TV-ben. Igazi amerikai nem létezik. Itt mindenki európából származik, félig ír, félig skót, olasz, francia, satöbbi. Most én is mondjam magam szlováknak, csakmert olyan állampolgár vagyok? Szarság. Inkább kussolok, magyar vagyok, török ősökkel. Ennyi...És nem vagyok hazafi. Nah, megint eltértem a témától...hol is tartottam? :D. Nah, majd folytatom, mert most összekuszálódtak a gondolataim :D folyt.köv.

Nemrég néztem egy baseball meccset a TV-ben. Manny Ramirez (fogalmam sincs milyen csapatban játszik, de ha jól rémlik, akkor a Yankees) elkapott egy labdát, ami majdnem kiszállt a játszótéren kívülre és majdnem homerun lett belőle. De Ramirez elkapta (megjegyzem fantasztikus kapás volt:D) és felugorva adott egy pacsit egy kölyöknek, aki a nézőtéren ült. Másnap kelek fel, bekapcsolom a sporthíreket és min cikkeznek? Ezen. Egy teljes álló napig Ramirez ezen mozdulatán cikkezett a sajtó. Mondom hogy lehet ilyen szarságon cikkezni, meg témát nyitni ilyenről...De ez is Amerika. Már nem lepődnék meg azon sem, ha filmet forgatnának róla. Én már itt semmin sem lepődök meg. _____________________________________________________________________________ Amikor azt mondtam, hogy az amerikaik dolgos emberek, igazat mondtam. Ha most kijelentem, hogy tudnak nagyon lusták is lenni, akkor is igazat mondok. Most volt állami ünnep (Memorials Day - a katonákra elmékeznek, bla, bla, bla, tipikus yenki-szarság), és a lakótársam (megjegyzem 3 yenkivel lakom együtt egy családi házban), tudjátok mit csinált egész nap? A TV előtt dögölve töltötte az napot. Hazajöttem, épp kezdődőtt a NASCAR Sprint Cup nemtom milyen versenye, nemtom hol, de azt tudom, hogy éjszakai verseny volt. Úgy 3 kör után meguntam az egészet, majd a böngészgettem a neten. Négy (!) óra 25 perc múlva arra kapom fel a fejem, hogy vége a versenynek (mellesleg a Coca-Cola 600 volt valamelyik pályán, nemtom melyiken). A faszi nemtom hogy tudta végignézni, de mondom én már a 3. kör után meguntam az egészet. Valahogy igaz a mondás, hogy ide születni kell. De meg is lehet szokni itt, aki megakarja. _____________________________________________________________________________ Az amerikai kultúra számára azonban a legnagyobb esemény a SuperBowl Sunday (viccesen néha vasárnaponként, amikor melóban unatkozunk, mert annyira kevés ember fordul meg, meg szoktam jegyezni a yenki munkatársamnak, hogy ez a SuperSlow Sunday :D). Már egy jóideje itt voltam, mikor játszották a futball döntőjét, azaz a superbowl-t, mert ugye itt minden szuper, meg nagy, meg ilyen, de valahogy egyáltalán, de egyáltalán nem voltam kíváncsi rá. Egyik yenki ismerősőm kérdezi tőlem, hogy túlelem-e (!), hogy az első félidőt nem fogom látni (mivel akkor még melóban voltam). Mondom neki, hogy Kramynik játszik Kaszparovval, valamilyen sakktornán, vagy mire gondol épp, hogy miről maradhatok le? El volt hűlve, hogy nem nézem a futballt. Mondom sajnálom, európai vagyok, európában meg általában nem néznek olyasmit, aminek a 90 százalékát nem értik az emberek. Mivel a yenkik több mint a fele csupán azért nézi a SuperBowl Sunday-t, mivel ilyenkor általában berúgnak (akkora mennyiségű alkoholtól, amitől a 6 éves unokatestvérem csupán böffentene egyet), szórakoznak és végül, de nem utolsósorban (most kapaszkodjtaok meg) a reklámokat nézik a félidőben !! Ha hiszitek, ha nem, ez így van. Igaz, hogy ekkor mennek a leges legjobb reklámok a TV-ben, nah de hogy csak azokat nézzem. Ahh...ugyan...Ez Amerika.... _____________________________________________________________________________ Már említettem, hogy Amerikában minden nagy. Múltkor vettem grillezett csirkét. Hatalmas volt, három napig azt zabáltam. Nemrég beszéltem egyik szlovák haverommal, erről meg arról. Egyszercsak azt bassza be nekem, hogy ő nem tud itt jóllakni. Kérdeztem tőle, hogy vett-e már grillezett csirkét? Mondja hogy persze, de az fél fogára sem elég (pedig higyjétek el szép darab madár és én sem eszem keveset). Mondom neki az nem nagy???? Itt Amerikában, ahol mindenből óriásadagok vannak??? (kivéve McSzar, de idáig csak kétszer voltam McSzarban, mert a kényszer rávitt). _____________________________________________________________________________ A következő bejegyzésemmel majd visszatérek az első hetemre, amit itt töltöttem, és hogy hogy találtam munkát :) folyt.köv.

Egy nap szünetet tartok, összeszedem a gondolataimat :)

Tudjátok amikor valaki azt mondta (biztos nagy ember volt), hogy amerikában minden lehetséges, akkor még kételkedtem benne. Most már nem. Nem tudom megmagyarázni hogy miért, csupán annyit tudok mondani, hogy ki kell jönni és megnézni úgy globálisan mindent. Persze könnyű nekem mondani, aki már kijutott (és remélem soha többet nem kell dolgoznom odahaza). De most komolyan. Amit a TV-ben láttok, vagy amit az amerikai filmekben láttok, annak az összes dolognak van valóságalapja. Mármint úgy értem, hogy - most egy hülye példát hozok fel, de szerintem tipikus amerikai szar - amit az Amerikai Pite című filmben láttok, az úgy ahogy van, igaz. Pl. egyáltalán nem okoz gondot totálisan elcsavarni a fejét egy yenki picsának (én is ezt alkalmaztam). Bedobod neki, hogy honnan jöttél, belecsalsz egy kis akcentust, satöbbi. Annyi nőt szehetsz fel esténként, hogy a farkad is tiltakozni fog már ellene. _____________________________________________________________________________ Megtörtént eset. Egyik péntek éjszaka (mikor nem a haverokkal vedeltem), kimentem a Stefannal biliárdozni egy country-bárba. Iszogattunk (volt velünk két szlovák csaj - az egyik mellesleg megtalálta a környék egyetlen néger-faszúját, azzal smárolt, a másik meg....a másik meg nekem lett volna jó, de valahogy nem kellett :D). Szóval ott iszogattunk, biliárdoztunk. Felfedeztem a csocsóasztalt. A szlovák csajjal elkezdtem játszani, majd odajött két mexikói amigo, hogy szívesen játszanának ők is. Semmi akadályt nem láttam, szóval játszottunk. Én voltam a szlovák csajjal (aki mellesleg elég jól játszott a védőkkel, csak annyi taktikát adtam neki, hogy mindig lökje nekem előre a labdát, a többit bízza rám :D), a mexikóiak ellenünk. Egyik részeg volt a másiknak is volt a kalap alatt. Szóval ott játszunk, én meg persze elég jó vagyok csocsóban. Úgy elvertem őket csocsóban, lényegében egyedül, hogy a cigaretta kiesett a pofájukból. Mire vége volt a meccseknek, arra lettem figyelmes, hogy egyre több yenki van az asztal körül és bámul. Körbenéztem, mondom mivan? Nem én vagyok a nagy játékos, hanem ők voltak szarok. Szóval ott álltak a yenki picsák is, és sikerült rájuk (egy szaros csocsóval) olyan benyomást keltenem, amivel szerintem európában semmire sem mentél volna (max. krémes süteményre hívhattad volna meg őket a cukrászdába). _____________________________________________________________________________ Ha mész az utcán, az az első dolog egy veled szembejövőnek, hogy megkérdezi: how are you?, vagy: how you doin´?, esetleg: how is it goin´?. Teljesen mindegy, próbálnak kedvesek lenni (azok is, csak olyan más módon), de ha ezeket megkérdezik olyan szépen mosolyogva, az még nem azt jelenti, hogy érdekli is őket. Az igazat megvallva, olyan magasról szarják le, mint ahogy én is leszarom. Illemből mondják inkább, olyan hasonló dolog, mint nálunk a "mizu", vagy a "jónapot". Ők inkább megkérdezik hogy vagy, mert a "good day"-t nem használják ugyebár (max. a "good morning" és a "good afternoon"). De akkor is. Én nem egyszer szóba elegyedtem emberekkel az utcán. Jackson és környéke híres a békeszeretetről, hogy itt kedvesek az emberek, mindig ráérnek. Saját bőrömön tapasztaltam, illetve tapasztalom nap mint nap. Bárkivel nyugodtan leállhatsz beszélgetni, nem fog elküldeni a büdös francba, vagy nem fogja mondani, hogy sietek, mert a tyúkleves kifut, vagy akármi. Mindenki nyugodt... _____________________________________________________________________________ Aki azt mondja, hogy az amerikaik lusták, az vagy hazudik, vagy még sose nem volt amerikában. Az itteni yenkik többségének két munkája van, amiből igen szépen meg lehet élni (átlagos dolog, hogy a 3 éves autókat azonnal cserélik le, mert már - szerintük - öreg, elvalut). Az amerikaiak igenis dolgoznak, ahogy kell. Ha pl. valami elromlik, azonnal megcsinálják (ill. nem várják meg míg elromlik, még előtte kicserélik, ahogy most a házunk előtt a vízvezeték csöveket). _____________________________________________________________________________ Wal-Mart, Albertson´s, Smith´s, K-Mart. Ezek és hasonló szarok, mind amerikai dolgok, csakúgy mint nálunk a híres Tesco :D. Úgynevezett keresztűzben laktam a hotelben eltöltött időszakom alatt, mert jobbra volt az Albertson´s, balra pedig a K-Mart bevásárlóközpontok. Szivattyúzzák a pénzt a szegény munkásemberből, de hát ezért vannak, lényegében ezért léteznek (nem egyszer velem is megtörént, hogy olyan dolgot vettem, amit soha nem használtam ki, inkább eldobtam). Amerikában minden nagy, de ezt majd a holnapi bejegyzésemben, addig is peace :) folyt. köv. _____________________________________________________________________________ U.I.: ma, azaz május 24-én megékrezett a nyári rezidenciájára (a Teton Pines Club-ba, ami egy luxus-golfközpont, munkahelyemtől olyan 5 perc séta :)), az Amerikai Egyesült Államok elnökhelyettese, Geroge W. Bush jobbkeze: Dick Cheney. Hurá. Ma a munkahelyemen, az üzletben, berontottak a testőrök, fülükben rádiók, seggüknél pisztoly, mint a filmekben. Zabálnivalót vettek. Ha az öreg Dick jön bevásárolni, akkor mindenki ki kell hogy kotródjon az üzletből, csak az maradhat ott, aki dolgozik, tehát én is :). Ha sikerül, akkor majd készítek vele fényképet :D. Nem mintha lenne valami értéke, csak úgy emléknek :). Ahogy emlék volt Harrison Ford is, mikor bejött körbenézni, de erről majd máskor :) Egyébként azért nem írok és mondok el nagyon ilyeneket, mert kevés ember hinne nekem, pedig aki ismerné ezt a helyet, az tudhatná, hogy amerika egyik legjobb síközpontja, ennek következtében rengeteg sztár megfordul itt telenként. Nah, ennyi a mai olvasnivalótok :)

Átléptem a hotelbejárat ajtaját. Csak egy gondolat mászkált a fejemben, hogy minél hamarabb ágyba kerülni és aludni. Nah de! Az álmosság valahogy kezdett kimenni a szememből. És hogy miért? Egyszerű: európai idő szerint reggel fél nyolc lehetett körülbelül, és logikus, hogy még nem szoktam meg az időeltolódást. A 108-as szoba lett a miénk. Kétágyas, mikrohullámú sütő, hűtő, TV, fűrdöszoba, szekrények. Más nem is kellett úgy hirtelen. Az öreg azonnal elfoglalt egy ágyat magának (én magasról leszartam, hogy az ablaknál, vagy a szoba másik felében alszom-e). Bekapcsoltam a notimat, ingyenes wi-fi hálózat keresése reményében. Sikeresen. Szóval volt internetem, TV. Mi más kell a boldog élethez :D? Stefan, a szlovák faszi aki reptérről hozott minket, odaadta a mobilját, hogy hívjuk fel akit akarunk, értesítsük az otthoniakat, hogy megérkeztünk. _____________________________________________________________________________ Én a fater mobilszámát tárcsáztam, kicsengett. Beleszólt (klasszikus beleszólása a "haló !!", hívhatta őt akárki, ki is mutassa neki a hívó számot, vagy a nevet, az köztársasági elnöknek is úgy szólna bele, hogy: haló !). Mondom én vagyok az, a fiad. Most érkeztem meg. Meg volt döbbenve, hogy olyan sokáig tartott az út, de nagyjából elmondtam neki, hogy késett a gép, lekéstem a járatot, bla,bla,bla. Egyébként félrevonulva beszéltem, nem szerettem volna fülfájdalmat okozni két szlovák "barátomnak" :D. Aztán elbúcsúztam a fatertól, mondtam neki, hogy majd skype-on felhívom őket, csak legyenek elérhetők (Londonból is mindig skype-on hívtam őket, mert mint köztudott, ingyenes). _____________________________________________________________________________ Szóval én is, fószer is, túlvoltunk az otthoniakkal való beszélgetésen, majd bekapcsoltam a TV-t. Nagy örömre 65 adást találtam (amiből személy szerint csupán vagy ötöt szoktam nézni :D), majd arra lettem figyelmes, hogy Laco (az öreg fószer) beszédbe elegyedett Stefannal. Először nem is nagyon figyeltem rá, majd akkor ütöttem meg a fülemet valami, mikor Laco elkezdett kérdezősködni a zöldkártya szerzési lehetőségekről. Mondom magamban: úristen, jó hogy megjöttünk, ez már yenki állampolgár akar lenni, vagy mi a fax? Laconak be nem állt a pofája. Már láttam Stefanon, hogy ő is álmos, és haza szeretni menni, de Laco mindig szóval tartotta. Aztán egyszercsak megunta és felállt, majd kisétált az ajtón :D. Mondom hála istennek, legalább csönd és nyugalom lesz. Lett is volna, ha el tudtam volna aludni. Paradox lépett fel, mivel nem aludtam vagy 26 órát és az álom kiment a szememből. Mondom most mivan? :o. Bekapcsolva hagytam a TV-t, hátha a TV elálmosít és elalszom, de nem nagyon sikerült. Aztán mégis elnyomott az álom. _____________________________________________________________________________ Nem tudom hány órát aludtam, csupán arra ébredtem, hogy Laco a TV-t nézni. Kérdem tőle mivan? Hogy nem tud aludni, jött vissza a válasz tőle. Ránéztem az órára, hajnali fél öt volt. Utána már nem is tudtam visszaaludni, én is néztem a TV-t. Kb. hét, fél nyolc felé kimásztam az ágyból, hogy megkezdjem az első teljes amerikai napomat...folyt.köv.

Ráfordultunk a jacksoni reptérre. Ekkor még fogalmam sem volt, hogy mekkora, vagy hány kifutó, vagy ilyesmi. A gép elkezdett rázkódni egy picit. A segglyukam úgy összeszorult, hogy egy tűt nem lehetett volna felnyomni rajta :/. Mondom ha már megdöglöm, akkor legalább gyorsan. De nem lett semmi probléma. Nem mondhatom hogy zökkenőmentes leszállás volt, de a többieket ahogy elnéztem, szerintük igen. Hátraszóltam fószernak, hogy kapcsolja be az övét, nem akarok problémát az egyetlen stewardessel (igen, csak egyetlen stewardess volt...az is olyan ronda volt, hogy ijesztegni lehetett volna vele). Öreg feleszmél, hogy mivan, hol van, meg ilyenek. Mondom jól van, aludj tovább :D. _____________________________________________________________________________ A gép megállt. Mindenki elkezdett kászálódni, ébredezni, seggét vakarni, észhez térni. Aztán leszálltunk gépről és az volt az első gondolatom, hogy mi lenne, ha én is megcsókolnám a földet, mint a pápák szokták, mikor kiszállnak a repülőből. Aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot, hogy mégis mit képzelnének rólam az emberek. _____________________________________________________________________________ A jacksoni reptér amilyen kicsi, olyan praktikus és könnyen átlátható (megjegyzem Jackson városának valamivel több mint 9000 lakosa van). Meg kell továbbá jegyezni, hogy a jacksoni reptérről csupán két helyre (legalábbis két helyről tudok, max. három) indítanak járatot, mégpedig Denverbe és Salt Lake City-be (mellesleg Salt Lake City-be kocsival is le lehet ugrani, cirka négy, négy és fél óra és hipp-hopp ott is vagyunk a 2002-es téli olimpia helyszínén). Szóval a pozsonyi reptéren kívül van még egy, amint tutira nem tévednék el, mégpedig ez. Mivel tényleg kicsi és egyszintes. Ha jól emlékszem, itt már nem is ellenőriztek. A pontos idő asszem éjjel tizenegy óra után volt már, ami odahaza reggel, szóval kb. olyan cirka 27 órát már talpon voltam, alvás nélkül. Semmi másra nem vágytam, csak egy ágyra. Felvettük a csomagjainkat, már mindenki elkotródott a reptérről, mire feleszméltem, hogy fel kéne hívni a faszit, aki értünk jön reptérre. Bedobtam pár negyed-dollárost a telefonba, tárcsáztam és mit ad isten: kicsengett. Egy álmos hang felveszi a telefont, én még álmosabban visszaszólok, hogy megérkeztünk, itt várjuk a reptéren, jöhet értünk. _____________________________________________________________________________ Kb. tíz perc után megjött az egyén. Azonnal felismertem, habár sose láttam azelőtt, nem is ismertem. És kérdezitek, hogy hogy ismertem fel azonnal: az elmélet pofonegyszerű. Az európaiak picit másképp festenek, mint a yenkik. De aki már volt amerikában, azt tudja ezt. Szóval lehetett látni rajta, hogy nem olyan a pofája, mint egy átlagos yenkinek. Volt benne valami európai. Klasszikus bemutatkozás, kézfogás, satöbbi. Egy Honda Ridgeline-al érkezett értünk (ami természetesen az ővé és cirka 30 ezer dolcsiért bárki vehet magának), felpakoltuk a bőröndöket, cuccokat. Beszálltam hátra és mondtam neki, hogy egy dologra vágyom most: ágy. Egyébként nem volt se beképzelt, se magyarellenes (nekem sajnos néha ilyen dolgokra is kellett figyelnem, míg odahaza éltem). Szóval hamar össze lehetett vele haverkodni, fiatal, 30 éves és 5 éve él kint az államokban, előtte bejárta már az egész világot. Élt Ausztráliában, kirándulóhajón dolgozott, millió helyen megfordult már. _____________________________________________________________________________ A város kb. tíz percnyire van a reptértől. Beérkeztünk a városba. Azonnal szembeötlött, hogy tipikus amerikai kisvárosról van szó, mint amit a filmekben láttok. Az igazat megvallva, nem szeretem a nagyvárosokat. Londonban karácsony előtt komolyan mondom az őrület kergetett, annyi ember volt ott. Szóval karácsonyi hangulatban kivilágított városon mentünk kersztül. A fószer (egyébként Ladislav a neve, becézve Laco, magyarul Laci :D), egész idő alatt mondta a dumáját Stefannak (így hívták a faszit, aki értünk jött reptérre). Néztem ki az autóból, néztem a hangulatos kisváros utcáit...és ekkor döbbentem rá, hogy mégis milyen messze vagyok az úgynevezett otthontól. Talán még most sem fogtam fel, hogy lényegében a világ másik felén vagyok. Nah, de nem fogok itt szentimentális hangulatot kelteni, azt majd máskor. _____________________________________________________________________________ Elérkeztünk egy hotelhoz. A hotel neve Days Inn volt, ez a hely volt az otthonom kb. 5 hónapig. folyt.köv.

Nah szóval. Ott hagytam abba, hogy a szlovák fószer, aki velem jött, felszállt egy korábbi földalatti vasútra, ami a United Airlines külön termináljához vezet (igen, külön terminál egy légitársaságnak, ez amerika). Miután leadtam a bőrönd-faszát, én is elindultam a vonathoz. Persze közben továbbra is a "kövesd a többieket" elvet követtem. Kb. 5 perc vonatozás után megérkeztem a United Airlines termináljához. Mondanom sem kell, hogy akkora volt....akkora volt, mint egy....mint egy kisebb falu, vagy nem is tudom mihez hasonlítani. Jó nagy volt nah! _____________________________________________________________________________ Halvágy fingom sem volt, hogy hányas beszállóról indul a gép, ezért elkezdtem kérdezősködni olyan figuráktól, akiket úgy gondoltam, hogy talán ott dolgoznak. Sikerült is az egyiknek megmondani, hogy a negyven-nemtom-hányas beszálló az, amit én keresek. Klassz, mondom az meg merre van? Mutatott egy irányba, de előtte természetesen át kellett esnem ismét egy procedúrán. Ismét csekkoltak a beszállás előtt, notimat ki kellett vennem a táskából, cipőmet le kellett vetni, meg ilyenek. A cipőlevetésnél csak azt vigasztalt, hogy reméltem a cipőből kiáramló bűztől lesz valami komolyabb bajuk. Hogy menjenek a francba a sok hülyeségeikkel! Szóval, ránéztem az órámra, ha lett volna, ezért a telefonom után kutattam. Ahogy említettem, háromnegyed egy, ugye? Ekkor szállt fel a gép. Meg is találtam a telómat (fingom sincs milyen hálózaton volt épp), ránéztem és 1 óra 40 percet mutatott. Mondom tutira lekésem, nincs az az ember, aki elkapná ezt a járatot (feltéve ha jártas a reptéren). Rohantam a beszálló felé, de a rossz sejtésem beigazolódott. Lekéstem...Mondom most mi a fasz van/lesz? _____________________________________________________________________________ Mindeközben a nagy télikabát volt rajtam (mert ugyebár úgy indítottak útnak, hogy ott már hó van), plusz a hátizsákom, plusz a notim. Izzadtam mint a ló, álmost voltam, de annyira, hogy majd leragadtak a szemeim, szomjas voltam és nem utolsósorban a szarás is kapdosott. Nem volt más választásom, új jegyet kellett szereznem, vagy mittudomén, fogalmam se volt, mi ilyenkor a teendő. Felkerestem tehát az irodát, ahol az ilyen barmoarcokkal foglalkoznak, akik lekésik a gépet. Kérdezősködtem, hol találom meg minden. Eligazítottak a helyes helyre. Odamentem. Úgy kezdtem a nőnek, hogy nézze hölgyem. Életem egyik legszarabb napja van túl rajtam, ill. még előttem. Nem aludtam istentudja hány órát, először vagyok ezen az óriási reptéren, nem mellesleg az USA-ban is elöször járok, a müncheni géppel érkeztem, ami késett, én lekéstem a jacksoni járatot, a bőröndöm több mint valószínű, hogy a korábbi géppel már elrepült, ideges vagy, itt a jegyem, adjon rá másik dátumot, vagy mittomén, mert nekem egy büdös fillérem sincs, hogy most újat vegyek. A nő nagyon kedvesen visszaválaszolt, hogy semmi probléma nincs, a bőröndje nem repült el azzal a géppel, hanem biztonságban van, nem kell fizetni a jegyért, adunk másikat teljesen ingyen helyette, de a probléma az, hogy a következő járat csupán 8 (igen, nyolc!!!) óra múlva indul (ami tehát este kilenc órát jelentett). Megköszöntem neki a segítséget, aztán keresni akartam egy olyan helyet, ahol alhatok. Próbáltam netre csatlakozni, de nem sikerült...Mondom mi jöhet még ezután? _____________________________________________________________________________ Egyszer csak jött ezután is valami. Ott bandukolok a terminálban, bámészkodva, egyszer csak látom, hogy messziről integet valaki. Mondom szuper, a fószer is lekéste :D:D (hogy milyen jó néha a kárörvendés :D:D:D). Elmesélte, hogy ő is pont úgy járt mint én, csak picivel korábban :D. De legalább nem voltam egyedül. Kerestem egy ilyen kocsmaféleséget, ahol legalább frissítőt tudtam venni (hát persze, mi mást: Pepsi-szart). Nem volt más hátra, minthogy megvurjuk a következő gépet. De mit fogunk addig csinálni? Eldöntöttem, hogy aludni fogok. Illetve váltakozva fogunk aludni. Mert ugyebár míg az egyikünk ébren van, a másik vigyáz a cuccokra. Más megoldást, vagy jobb megoldást nem találtam ki akkor hirtelen, ez tűnt a legjobbnak. Aztán hol én szundítottam, hol a faszi. Legalább egy picikét aludtam. Úgy este hat felé meguntam a semmitevést, gondoltam felhívom a faszit, aki a jacksoni reptéren fog várni, hogy lekéstük, ne várjon minket. Hát perszehogy nem sikerült felhívnom, miért is sikerült volna (nem tudtam Wyoming előhívó-számát). Elkezdtem barangolni a terminálban. Láttam ezt meg azt, de éreztem, hogy nagyon hiányzik az alvás. Néha majd összeestem, annyira fáradt voltam. Aztán olyan este hét óra fele leültem a várakozóban, ahonnan a gépem szállt fel kilenckor. Semmit sem hagytam a véletlenre, kb. 4-szer kérdeztem meg a titkár-picsát a beszállónál, hogy innen száll-e fel a gép Jacksonba. Minden alkalommal kedvesen megnyugtatott, hogy igen, nem kell aggódni. Mondom nem aggódom én, csak szar napom volt... _____________________________________________________________________________ Kilenc órát mutatott az óra, mikor a beszállóellenőrzéshez mentem (mellesleg itt már az útleveled sem kérik, magasról leszarják, hogy külföldi vagy-e, vagy sem). Kiléptem a friss levegőre, mert ugyanis itt nem beszállófolyosón kellett végigmenni, hanem csak úgy simán felmenni lépcsőkön a gép ajtajához. Ekkor ismét egy fura érzés ütött belém. Megláttam a gépet. Kétmotoros, kb. a hetvenes években tervezett nemtom milyen gép volt. De propelleres. Mondom szuper, ha ezen nem döglök meg, akkor semmin. Felszálltam, megkerestem a helyem, leültem és vártam. Az álom majd elnyomott, de azt akartam, hogy legalább szálljunk fel, utána alszom egyet. Beindították a motrokat (nem tagadom, ezen a gépen egy picikét féltem, merthát azért mégsem egy újabb, vagy nagyobb gép volt), és vártam a felszállást. Már annyira hozzászoktam a repüléshez, hogy alig vettem észre, vagy a fáradtságomnak volt betudható, nem tudom már. Lényeg, levegőben voltunk és a célállomás felé vettük az irányt. Egy kedves idős hölgy mellett ültem, szóba elegyedtem vele. Elmeséltem neki a hosszú napomat, hogy miken mentem keresztül, honnan érkeztem, satöbbi. Aztán az öregasszony is aludni tért. És én is....Aludtam egyet, a fószer mögöttem ült, egyedül, elvetődve, horkolva. Mondom klassz, jóemberrel áldott meg a sors. Szundítottam egyet, aztán arra ébredtem, hogy fordulunk rá leszállópályára...Jacksonban...végre... folyt.köv.

Szóval. Ott fejeztem be, hogy felszálltunk a denveri járatra. Sajnos már fingom sincs milyen típusú gép volt, de akkora volt, mint egy Boeing 747-es. Hatalmas volt nah. Szerintem lehettünk rajta vagy 350-en. Megjegyzem a gép tömve volt, szóval nem volt egyetlen üres hely sem rajta. A felszállás teljesen gondmentes volt, ekkora gépen talán még úgy sem érezni, mint egy kisebb gépen. Megkezdődött tehát a kimerítő, fárasztó 11 órás út, ami végül 12 órásra sikeredett (fogalmam sincs miért). Kétszer szolgáltak fel kaját a gépen, a minőségét inkább nem kommentálom. Volt pia is, meg mindenféle frissítők (ittam is rendesen). Szóval az utazás fárasztó volt. Vetítettek össze-vissza filmeket, némelyiket néztem is. Aludni is próbáltam, de nem sikerült. Nem tudok aludni ülve. Voltak akik húzták a lóbőrt rendesen, én nem tudtam. A szlóvák fószer akivel utaztam (hála istennek nem egymás mellett ültünk), annyira ideges volt, hogy nem is evett a gépen, hugyozni-szarni sem volt. Mondom LOL. _____________________________________________________________________________ Tudni kell, hogy minden egyes embernek, aki az Egyesült Államokba utazik, lehet szó külföldiről vagy yenki állampolgárról, ki kell tölteni bizonyos papírokat a gépen (hogy hol fog lakni, megy ilyen hülyeségek). Azt is illik tudni, hogy a yenkik másképp írják az "1" számot, ill. a "7". Na most én ezt nem tudtam. Szóval vagy hatszor voltam kérni a stewardesstől új papírokat, mert mindig elba(sztam)ltáztam valahogy. Végre sikerült helyesen kitöltenem, mikor úgy nagyjából fordultunk rá a Denver International Airport leszállópályájára. Meg kell azt is jegyeznem, hogy ottani idő szerint kb. délután egy órára értünk oda. Ez otthoni idő szerint este kilenc. Továbbá meg kell jegyeznem, hogy az utat folyamatos nappali fény mellett tettük meg. A klasszikus időeltolódás. _____________________________________________________________________________ Leszálltunk. Amerikában voltam, amiről sose gondoltam volna, hogy ott leszek. Mégis valahogy nem voltam úgymond izgatott, vagy ilyesmi. Denvert a gépből láttam, igazi nagyváros, szép látvány volt. Beérkezve a terminálba a klasszikus elvet követtem. Mivel fogalmam se volt, hogy hova kell menni, ezért a többieket követtem. Elérkeztünk az emmigrációs rendőrséghez, ahol mindenkit ellenőriztek. Persze eszembe volt a germán fenyegető szava: "megszorongassák majd a töködet Denverben !!!" Nem számítottam semmi jóra. Aztán rajtam volt a sor. Yenki faszi nézi papírjaimat, útlevelet, satöbbi. Rábassza a pecsétet: Isten hozta amerikában! El voltam intézve. Mondom OK :D. Nah de! A reptéri történetnek közel sincs vége. Mivel késett a müncheni járat Denverbe, ezért maradt cirka 45 percem, hogy elkapjam a következő gépet. Gyorsan megkerestem hányas beszálló, satöbbi (meg kell jegyeznem, hogy Denveri reptér akkora, hogy vonatok közlekednek a beszállók között, több terminálból áll, satöbbi). A United Airlines fogalmamsincs hányas járata egy másik terminálból índult, ahova a föld alatti vasúttal lehetett csak eljutni. A szlovák fószer közbe olyan ideges volt, hogy persze nem várt meg, ahhh, miért is várt volna. Egy korábbi vonattal elhúzott a terminálra :D (mint később kiderül, totálisan fölöslegesen :D) folyt. köv.

2007 november....november nem is tudom már hányadikán hagytam el az öreg kontinenst. A gyengébbek kedvéért Európát. Pontosabban úgy fogalmaznék, hogy egy kelet-európai volt szocialista országból úgymond vándoroltam ki. Az ország neve nem más, mint Szlovákia. Arra most nem szeretnék kitérni, hogy milyenek a szociális viszonyok mert szerintem az egy más lapra tartozik. Szóval. Ami azt illeti, fogalmam sem volt, hogy miért akarok kimenni az Egyesült Államokba. Még annak idején, 18 évesen a középiskola befejezése után már megfordult a fejemben, hogy jó lenne kimenni. Nem is emlékszem már, hogy hova is mentem volna. De aztán meggondoltam magam, mert az igazat megvallva, igen fiatal voltam még. _____________________________________________________________________________ Mostani elhatározásom akkor született meg bennem, amikor hazajöttem Londonból. Az Egyesült Királyságban eltöltött 4 hónapom életem egy szép idöszaka volt. Több szempontból is. A szigetekre a jobb anyagi lehetőségek miatt mentem, és amint a gyanúm beigazolódott: megérte. Igazából London csak egy lépés volt az USA felé. Úgy anyagi, mint tapasztalati szempontból. A lényeg, hogy 4 hónapos keresetem jelentős részét az itteni kiutazásomra fordítottam. _____________________________________________________________________________ Hol is hagytam abba? Jah! Aznap hajnalban keltem. Előtte egy nappal elbúcsúztam a szeretteimtől (sajnos nem mindenkitől). Szüleim csodálkoztak, hogy nem vagyok ideges a nagy út előtt. És tényleg nem voltam ideges. Repülőgépen már utaztam azelőtt, igaz nem egyedül és nem ilyen távolságra. Mindegy, én akkor sem voltam ideges. Édesapám vitt ki a pozsonyi repülőtérre. A müncheni gép reggel fél hétkor szállt fel, én már a reptéren voltam hajanli 5 után. Szüleim elbúcsúzása után indultam a várakozóba. Nem sokkal később egy olyan fekete néger mint a box, megkérdezte tőlem, hogy merre van a londoni gép. Mondom fingom sincs, én a münchenire várok. Meg kell említenem, hogy egy 47 éves kelet szlovákiai fószerral utaztam, akiről majd később beszámolok, milyen tulajdonságokkal rendelkezik. _____________________________________________________________________________ A müncheni út 1 órás volt, gondoktól mentes. A klasszikus reptéri procedúra után délelőtt háromnegyed tízkor szállt fel a Lufthansa mittudomén hányas denveri járata. Ez úgy haverok közt is 11 órás út volt. Minden zökkenőmentes volt, egészen az ellenőrzésig. Egyszerre érkeztem az ellenőrzéshez a fószerral. Őt simán átengedte a germán. Erre jövök én. Mivel két helyen ellenőriztek, én egy koreai-némethez érkeztem. Elkérte az útlevelet, nézi a vízumot. Aztán valami nem stimmel neki. Elkezdett kérdezősködni, hogy hol kaptam a vízumot, hova megyek dolgozni, meg ilyenek. Félreállított. Mondom magamban, klassz. Még az hiányozna, hogy ismét koreaival legyen bajom (azelőtt egy koreai cégben dogloztam, kisebb vezetői pozícióban). Aztán azt mondta, hogy várjak, hívja a főnökét, aki majd elbeszélget velem. _____________________________________________________________________________ Félreállva vártam vagy 1 órát, a germán faszira már lassan mindenki felszállt a gépre. Aztán végre valahára megjött a faszi. Nah, az aztán elkezdett vallatni, mint a filmekben lássátok. Nemtom mit gondoltak rólam, hogy terrorista vagyok-e, vagy mittomén, de kellemetlen volt a többi ember előtt olyan hülye kérdésekre válaszolnom, hogy hol kaptam a vízumot, hol fogok lakni az Államokban, satöbbi, satöbbi. Aztán, végre valahára átengedtek. A német faszi azzal az üzenettel küldött a beszállóhoz, hogy Denverben készüljek fel, kössem fel a gatyám meg minden, mert kemény ellenőrzés vár rám. Gondoltam magamban, hogy engem már az sem lepne meg, ha lámpával a pofámban vallatnának. Mindegy. Itt most befejezem az első részt, folyt. köv.